it

Az A mi lengyelünk újra/újjáolvasása ürügyén // A pretext for a rereading of A mi lengyelünk [Our Polishman]

DOI: 10.62615/It.2025.1.01
PDF

Jókai utolsó három regénye kevéssé érdekelte a szakirodalmat. Az Ahol a pénz nem isten az utóbbi néhány évtizedben talált értelmezőjére, az A mi lengyelünk és a Börtön virága elkerülte a kutatók figyelmét. Ez összefüggésbe hozható a Mikszáth Kálmán által is sugallt tézissel az idősödő Jókai Mór testi, szellemi hanyatlásáról, a kései regényekben árulkodó fáradtságáról. A dolgozat középpontjában az A mi lengyelünk (1901-1903) áll, amely a forradalom, a szabadságharc és a Bach-korszak közegében helyezi el egy különleges szerelmi háromszög történetét, melyet egy illúzióival leszámolt elbeszélő közvetít. Az idős író ebben a művében (is) sokszólamú prózai epikát ajánl olvasásra, mely a humor, az elégikus hangvétel, a drámaiság, helyenként a groteszk szólamait szólaltatja meg, egyben Komárom-regény, valamint a két főszereplő életrajzi párhuzamának története. A 80-hoz közel járó elbeszélő lendülete nem tört meg, a korábban megírt motívumok itt új színt és jelentést kapnak. ***** Little has been written about Mór Jókai’s final three novels. Ahol a pénz nem isten [Where Money Is Not a God] has become a subject of scrutiny only in the last few decades, while A mi lengyelünk [Our Polishman] and Börtön virága [The Flower of the Prison] have yet to attract the attention of scholars. This lack of interest may be linked to the suggestion, also put forward by Kálmán Mikszáth, that the ageing Jókai was suffering physical and mental decline and that his later novels reflect this. The focus of this essay is Our Polishman (1901–1903), the story of a unique love triangle set in the context of the Hungarian Revolution of 1848, the subsequent War of Independence and the so-called ‘Bach era,’ when Alexander Bach was the Austrian minister for the interior. It is told by a narrator who no longer harbours any illusions. In this work, the elderly Jókai offers a prose epic in many voices that is dramatic and occasionally grotesque, sometimes employing a touch of humour and sometimes an elegiac tone. It is also a novel about the city of Komárom and the biographical parallel between the two protagonists. At almost 80 years of age, Jókai had not lost any of his momentum; on the contrary, motifs familiar from his previous works are here given new colour and meaning.

Barta Sándor Akasztott Ember és Ék című folyóiratairól (1922–1924) // Sándor Barta’s Periodicals Akasztott Ember [Hanged Man] and Ék [Wedge], 1922–1924

DOI: 10.62615/It.2025.1.02
PDF

Tanulmányomban a Barta Sándor (1897–1938) által szerkesztett, és az 1920-as évek első felében Bécsben kiadott Akasztott Ember (1922–1923) és Ék (1923–1924) című proletkultos folyóiratok kontextuális elemzését végzem el. Barta folyóiratainak célja elsődlegesen a magyar nyelvű proletkultos irodalom megteremtése és disszeminációja volt, azonban a folyóiratok – különösen a kezdeti időszakban – egyértelműen a nemzetközi avantgárd folyóiratok jegyeit viselték magukon. Barta a bécsi emigráció első két évében (1920–1922) a Kassák Lajos által kiadott avantgárd folyóirat, a Ma helyettes szerkesztőjeként jelentős nemzetközi kapcsolatrendszerrel rendelkezett, így a Ma-kör elhagyását követően is elsődlegesen ebben a közegben, kifejezetten a német dadaizmus hálózatára építve alkotta meg saját folyóiratát. Tanulmányomban bemutatom az Akasztott Ember/Ék szerkesztőségét, a lapok nemzetközi kontextusát, valamint feltárom a külföldi szerzőktől lefordított szövegek és reprodukciók forrásait. A dolgozat második felében elemzem az Akasztott Ember és az Ék által tárgyalt témákat, különös tekintettel az irodalom és képzőművészet forradalmi szerepéről alkotott elképzelésekre, valamint az ezzel kapcsolatos vitákra. A tanulmány záró fejezetében a bécsi magyar emigráció egyik elfeledett vállalkozását, a Kassák által kezdeményezett szabadegyetemi előadássorozat rekonstrukcióját végzem el, különös tekintettel Barta és az Ék körének részvételére. ***** In this article, I analyze the Proletkult periodicals Akasztott Ember [Hanged Man, 1922–1923] and Ék [Wedge, 1923–1924], edited by Sándor Barta (1897–1938) in Vienna during the first half of the 1920s. While the primary aim of Barta’s periodicals was the creation and dissemination of Proletkult literature in Hungarian, both Akasztott Ember and Ék bore the hallmarks of international avant-garde journals, especially initially. As deputy editor of the avant-garde periodical Ma [Today], which was published by Lajos Kassák, Barta had access to a significant international network during the first two years after he emigrated to Vienna (1920–1922). After leaving the Ma-circle due to political differences with Kassák, Barta created his own periodical, building primarily on his German dadaist networks. This article presents the editorial staff of Akasztott Ember and Ék and the international context of the journals, and explores the sources of texts and reproductions translated from international authors. In the second half of the article, I analyze the main topics in the periodicals, with a particular focus on the ideas and debates surrounding the revolutionary role of literature and the visual arts. In the last part of the article, I reconstruct one of the forgotten undertakings of the Hungarian emigrant community in Vienna, the series of lectures at the Free University initiated by Kassák, with special reference to the participation of Barta and the Ék circle.

Borbély Szilárd: Ami helyet

DOI: 10.62615/It.2025.1.03
PDF

Borbély Szilárd 1999-ben megjelent Ami helyet című verseskötetében a poétikai gondolkodás kulcsfogalmai a síkfelület és az arabeszk. A metaforikus mozgások kerülése végül a könyvépítés mozzanataiba torkollik. Az egyes versekhez képest felettes szövegként megvalósuló könyv jelentésessége pedig allegorikus mozgások és klasszikus allegóriák bevezetését teszi szükségessé. Borbély Szilárd verseinek értelmezése csak akkor lehet sikeres, ha folyamatosan visszatérünk a felülethez, a felület tapasztataihoz. Kötetében az én csupán egy mozgó pont a térben, amely mozgásával helyeket hoz létre. Feltűnő, hogy a kötet verseinek jelentős része sétákról, céltalan városi vándorlásokról szól. Aligha téved, aki az Ami helyet sétáló hősében Baudelaire flâneurjének rokonát látja. Ha a flâneur létezését a térbe helyezve helynek nevezzük, hozzá kell tennünk, hogy ez a hely mindig bizonytalan, ahogyan az ő perspektívájából nézve minden hely az, és ugyanilyen bizonytalan a megnevező nyelv is. A kötet saját archívuma, emlékezete és szövegtemetője egyszerre. A térbeliség felszámolódása, a felszín abszolutizálása és absztrakt valóságként való szüntelen felidéződése ennek az archívumnak a lényegi sajátossága. Az irodalom emlékezete innen tekintve személytelen rendszernek bizonyul, az írás pedig nem eredeti jelentések és jelentéskapcsolatok termelése, hanem válogatás a személytelen emlékezeti rendszerből. ***** In Szilárd Borbély’s poetry collection, Ami helyet (1999), the key concepts of poetic thinking are the flat surface and the arabesque. His repeated efforts to avoid using metaphor accumulate, eventually coming together to construct a book. However, as the book turns into a text of a higher order than the individual poems, it becomes necessary, for the book’s signification, to introduce allegorical elements and classical allegories. We can only interpret Borbély’s poems successfully if we return constantly to the experience of the surface. In this collection, the self is merely a moving point in space, creating places through its movement. It is striking that most of the poems in it are about walks, aimless urban wanderings. If we were to think of the wandering person as a relative of Baudelaire’s flâneur, we wouldn’t be far wrong. However, if we call this flâneur’s existence a place in space, we must add that this place is always uncertain, just as all places are from Borbély’s perspective, and that the language that names them is equally uncertain. This collection is at once its own archive, its own memory and its own repository of texts. The essential characteristics of this archive are the dissolution of spatiality, the absolutization of the surface and its incessant evocation as abstract reality. From this point of view, literature’s memory is an impersonal system, and writing is not the production of original meanings and relations of meaning, but rather a matter of selecting from this impersonal memory system.

Az elbeszélői tudat küszöbpozíciói // Thresholds of the narrative consciousness and intertextuality

DOI: 10.62615/It.2025.1.04
PDF

E tanulmány Mészöly Miklós poétikájának hatását vizsgálja a nyolcvanas évek közepétől a jelenkorig terjedő prózafolyamatokra. A dolgozat első fele a Mészöly Bolond utazásában megfigyelhető narratív formákat tárgyalja, különös tekintettel a halott szereplő-elbeszélői öntudatra. A halott öntudat – amelyben egyesül az elbeszélő karakter halál- és élettapasztalata – képes reprezentálni az elme összes területét (a külső világ elemeit – a karakter belső mentális életét; az emlékképeket, a múltbeli érzékelés benyomásait – az elvesztett jövő álmait). Ezzel összefüggésben megvizsgálom az időtlenné vált, térbeliesített átmeneti tudatformák megjelenítésének szövegszerű fogásait is (az „egyetemes én” alakulatát, a traumatizált karakterek narratív viszonyait). Ezt követően a tanulmány második fele rámutat Márton László korai regényeinek (Menedék, Tudatalatti megálló, Átkelés az üvegen) a mészölyi megoldásokhoz igen hasonlító narratív gesztusaira: az élet és a halál közötti fokozatokra, a szétszálazódó én-részek „túlvilági” egyesülésének lehetőségeire – a két szerző poétikai rokonságát hangsúlyozva, mérlegelve. ***** This paper investigates the impact of Mészöly Miklós’ prose style on narrative processes from the mid-80s up to now. The first part of the study discusses the narrative forms of Mészöly’s Bolond utazás [Crazy Travel], focusing particularly on the consciousness of the dead narrator-character. The dead person’s consciousness – in which the narrator-character’s experiences of both life and death are united – is capable of presenting every region of the mind: elements of the outer world; the inner life of characters; visual and sensory impressions from the past and dreams of a future that has been lost. I examine how these forms of consciousness, which are now transitional and located in space but exist beyond time, appear in the text (the development of the ‘universal self’ and narrative relations between traumatized characters). The second part of the study goes on to point out corresponding gestures in László Márton’s early novels (Menedék [Refuge], Tudatalatti megálló [Unconscious Halt], Átkelés az üvegen [Crossing the Glass]) – the stages between life and death, the possibilities of a reunion of the divergent parts of the self in the ‘afterlife,’ – while also weighing up and stressing the stylistic kinship of these two authors.

DOI: It.2025.1.05
PDF

Az alkalmazott színháznak, mint elengedhetetlenül fontos, de a művészszínházi diszpozitívum felől nézve sokszor még mindig másodrangúnak tekintett színházi mezőnek az érvényességéhez, társadalomalakító és -formáló tényezőjéhez járul hozzá Kiss Gabriella A tettre kész néző című, 2024 decemberében a Károli Gáspár Református Egyetem és a L’Harmattan Kiadó gondozásában megjelent monográfiája. Kiss tíz évvel ezelőtt színháztörténészként és gyakorló középiskolai tanárként kezdett el foglalkozni a színházat nevelési céllal alkalmazó drámapedagógiával nemcsak színházi, hanem kulturális jelenségként is. Ennek az egy évtizednek az elméleti és – ezzel együtt kiemelten fontos – gyakorlati tapasztalatait, megfigyeléseit, élményeit, azok tudományos hátterét, valamint elemzését, metodológiáját, leírhatóságát összegzi A tettre kész néző.

Smid Róbert: Az ökokritika dilemmái. Kortárs ökológiák az irodalom és a technológia diszkurzív metszéspontjaiban

DOI: 10.62615/It.2025.1.06
PDF

Smid Róbert kötete többéves kutatómunkát és kutatói érdeklődést fog össze, vagy pontosabban: segít eligazodni a szerző – aki kétségkívül legtermékenyebb irodalomkritikusaink egyike – szerteágazó publikációinak, kritikáinak, lexikonszócikkeinek és tanulmányainak nehezen áttekinthető sokadalmán. A kiemelt szempont jelen könyv esetében az ökokritika, amely bár nem cseng ismeretlenül a hazai irodalomtudományos diszkurzusban, pozíciója, súlya és kiterjedése mégis tisztázásra szorul.

Expozé egy kerekasztal-beszélgetéshez

DOI: 10.62615/It.2025.1.07
PDF

E rövid bevezetésben először Németh G. Béla (1925–2008) kutatói habitusának azon vonására érdemes kitérni, amellyel (közvetve vagy közvetlenül) folyamatosan rákérdez arra – olvasóit is válaszra késztetve –, hogy mi is tulajdonképpen az irodalomtudományi diskurzus lényege, mit is tesz az irodalomtudós a maga sokszor meglehetősen képlékenyen határolt kutatói praxisában. E reflexiók során természetesen történtek változások a munkásságában, de megkockáztatható, rendkívüli hatása jórészt éppen e hozzáállás, az irodalomtörténészi megnyilatkozás problémáira irányuló szüntelen figyelem és megoldásaik eredményei nyomán domborodott ki. Felvetései mindig kifejeztek vagy éppen telibe találtak egy aktuális hatás- és befogadástörténeti stádiumot, vagy éppen maguk voltak képesek kezdeményezni annak átalakulását.