it

DOI: 10.62615/It.2024.3.01
PDF

A tanulmány Petőfi Sándor Szeptember végén című versének két német nyelvű átültetéséből kiindulva tér ki a költemény utóéletére, irodalomtörténeti recepciójára és néhány zenei-színpadi földolgozására. Ezek tanulságai után azonban a szoros olvasás által tesz ajánlatot az értelmezésre. Megállapítja, a három versszak a létezés alapvető, ám egymástól különböző szituáltsága kapcsán poetizál kérdéseket és feltételezéseket. E szembeállítások gyakran használt költői képeket tartalmaznak, toposzokként foghatók fel. A különbözések éppen azért oly figyelemkeltőek, mert a hasonlóságokra játszanak rá. S a virtuóz szerkesztés, a párhuzamok és ellentétek összjátéka, az itt–ott, mélyben–magasban, még–már, tavasz–nyár–ősz–tél szemantikája egyesíti azt, ami egyébként széttartónak tűnhet. Ennek nyomán fogalmazható meg egy olyan olvasat, mely az antikvitástól a klasszikán keresztül Petőfi verséig ívelő folyamatra reflektálva fogja össze a szerelmi érzés árnyalatait, elhatárolódva a vadromantika kísértetkultuszától. Így a záró szakasz kiteljesíti, azaz a képzelet elővarázsolta helyzet szerint gondolja tovább a korábbiakat. Az utolsó verssor hatalmas lendülettel mondja ki az egész verssel előkészített vallomást: „Még akkor is, ott is, örökre szeret”. Szinte minden azért történik vagy nem történik a versben, hogy ez a végső szentencia elhangozhasson. Ezért megkockáztatható, hogy a három strófa és a háromféle létállapot színre vitele mellett a vers szerkezetileg 23 + 1 sorra tagolható.

DOI: 10.62615/It.2024.3.02
PDF

A Pesti Hirlap egyik cikke azt állította az 1891 januárjában indult Élet irodalmi, művészeti, társadalmi és közgazdasági havilapról, hogy a periodika „kozmopolita jelleggel” bír, semmi köze a nemzeti irodalomhoz, és „idegen szempontú” szövegeket közöl. A második lapszámot ért lesújtó, olvasókat elriasztó kritika súlya abban mérhető, hogy az Élet ötoldalas válaszszövegben reagált erre a pár soros, jelentéktelennek tűnő sértésre. Kutatásomban azt vizsgálom, hogy a „kozmopolita” miért vált szitokszóvá, negatív értékítéletté, stigmává az 1890-es évek elejére, és ennek milyen előzményei, illetve következményei voltak a kifejezés használatával összefüggésben. A vád és az attól való éles elhatárolódás markáns esetét mutatja a korabeli, külföldi irodalommal szembeni indulatos viszonyulásoknak, és egymásnak ellentmondó irodalmi és kulturális koncepciókat tesz láthatóvá: míg az Élet a magyar irodalom és társadalom megújítását a külföldi minták és irányok megismerésével, tudatos beépítésével és ezek asszimilációjával látta lehetségesnek, addig a támadó vélemények – ugyancsak nemzeti érdekeket szem előtt tartva – tartózkodtak a Zola, Ibsen, Tolsztoj nevével fémjelzett ábrázolásmódtól, irodalomtól.

A fiatal Révai József Ady-értelmezésének főbb összefüggései

DOI: 10.62615/It.2024.3.03
PDF

A tanulmány témaválasztása szokatlan, amennyiben nem a széles körben ismert és évtizedek óta negatívan megítélt kommunista kultúrpolitikus Révai Józseffel foglalkozik, hanem egy „másik”, valaha nagyhatású, ám ma már jóformán elfeledettnek tekinthető Révaival: az irodalomértelmezővel, az esszéíró–publicistával. Pontosabban: írásunk fókuszában az értekező, közíró Révainak a legkevésbé eleven emlékezetű pályakezdő időszaka áll. E tárgykörön belül további szűkítéssel élve: dolgozatunk azt taglalja, hogyan gondolkodott az ifjú, baloldali eszmei orientációjú, de még nem kommunista elkötelezettségű Révai – a Kassák Lajos nevével fémjelzett avantgárd csoport tagjaként – az akkori kortárs magyar költészet legbefolyásosabb képviselőjéről, Ady Endréről. A fiatal Révai ellentmondásokban bővelkedő, összetett Ady-értelmezésének behatóbb elemzése feltétlenül szükséges ahhoz, hogy érdemi választ lehessen adni a „Hogyan vált Révai Révaivá?” kérdésre. Az útkeresés fázisában lévő, Ady-rajongóból Kassák-hívővé lett műbíráló Ady-képének vizsgálata így nemcsak Révai későbbi, 1940 és 1959 között keletkezett – az 1980-as évek előtt az irodalomtörténész szakma számára is hivatkozási alapot jelentő – marxista Ady-értelmezéseinek, hanem általában a teoretikus világképének a mélyebb megértéséhez is fontos támpontot ad. Ide kapcsolódik a dolgozat egyik hangsúlyos megállapítása, mely szerint Révai József már ebben a korai periódusában is szoros egységben szemlélte az irodalmat és a politikai szféra által uralt „életet”. E tekintetben tehát folytonosság áll fenn az 1918-ban sorsdöntő ideológiai fordulatot végrehajtó irodalomértelmező különböző pályaszakaszai között.

Orbán Ottó történelemszemléletének változásai utolsó alkotói időszakában és Lakik a házunkban egy költő című kötetében

DOI: 10.62615/It.2024.3.04
PDF

Orbán Ottó történelemszemléletének alakulása lassú átmenetek folyamataként beszélhető el. Verseinek alapvetően mindig is szkeptikus-pesszimista attitűdjét eleinte a (döntően humanista alapozottságú) remény, illetve „a csoda”, „a költészet hatalma”, az emberi kreativitásba vetett hit jelenléte árnyalta-ellensúlyozta. Ez azonban mind inkább visszaszorult Orbán utolsó (kilencvenes, csonka kétezres évekbeli) pályaszakaszára, amelyben mind egységesebben a komor, baljóslatú jelen- és jövőképek dominanciája figyelhető meg. Összefüggésben a felfogás megváltozásával is: a korábban cinikus szemléletű, ciklikus történelemértelmezés helyébe egyfajta borúsan teleologikus láttatás lépett, melynek értelmében a történelem (civilizációs-kulturális értelemben vett) végpontja, apokaliptikus léptékű végromlása felé közelít. E meggyőződések Orbán költészetében való dominánssá válásának szemléletes, reprezentatív példája a szerző kötetkompozíciói közül talán legtudatosabban, leginkább aprólékos, minden részletre kiterjedő megformáltsággal alkotott Lakik a házunkban egy költő című kötet. Ebben az orbáni (személyes-szubjektív és társadalmi-civilizatorikus) történelemszemlélet legalább három aspektusa bomlik ki. A sűrű biografikus önreferenciákkal átszőtt egyéni élet (kiváltképp a fizikai romlással, öregedéssel, betegséggel összefüggésben) színre vitelével összekapcsolódik a generációs (nem csupán Orbán saját nemzedékére, hanem a következőkre is kiterjesztett) kudarcnarratíva, melyek elválaszthatatlanul kapcsolódnak a „süllyedő korszakként” megfestett, huszadik század végi, a szerző által a „posztmodern” (ezúttal) filozófiai kategóriájával azonosított jelen idő kiábrándult szemléletével, reménytelennek beállításával. A kötetszerkezetben és az egyes darabokban is konzekvensen megfigyelhető módon munkáló, virtuóz, oda-vissza utalásokból, önellentmondások feszültségéből (sima–fonákja argumentációkból) építkező szerkesztési megoldások által bomlik ki e háromféle, más-más szinteken levezetett kudarcnarratíva.

Térey János: A gyönyörű gyár, A Lipótvárosi Teher

DOI: 10.62615/It.2024.3.05
PDF

A dolgozat Térey János pályájának áttekintése után a szerzőnek az Ultra című kötetében (2006) megjelent két versét, A gyönyörű gyárat és A Lipótvárosi Tehert értelmezi a nagyvárosi tájvers műfajának sajátos újraértéseként és a Térey-féle romesztétika invenciózus megvalósulásaként. A budapesti rozsdaövezeti tájakat, egykori ipari épületeket és vasutat politikai allegóriaként és vizionárius-archeológiai múltfeltárásként igénybe vevő szövegek több irányból válnak az elemzés tárgyává: a József Attila-i urbánustájvers-műfaj hagyományához tett hozzászólásként, illetve az őket közreadó verseskötet klasszikus szövegként történő olvasása felől. Formai jegyeik, retorikai eszközeik, kulturális, zenei, hely- és ipartörténeti utalásaik mellett kiemelten fontossá válnak az értelmezésben a versek térábrázolási módjai és referencialitáshoz fűződő viszonyuk, valamint a társadalmi, történelmi és politikai tárgyak feldolgozását keretező poétikai eljárások.

Megszakítottság, csend, ismétlés Nemes Nagy Ágnes és Emily Dickinson verseiben

DOI: 10.62615/It.2024.3.06
PDF

Emily Dickinson és Nemes Nagy Ágnes élete, munkássága két különböző földrészhez, eltérő évszázadhoz kapcsolódott. Ráadásul Dickinson még közmegegyezés szerinti pályával sem rendelkezett. Post és present megismerésük, versbeszédük mindezek ellenére több hasonló vonást mutat. A tanulmány kiadástörténeti és összehasonlító szempontok figyelembevételével keresi a közös pontokat. Ezek egyike hagyatékuk kéziratbősége, amelyből Dickinson posztumusz pályája felépült, illetve amely kiegészítette/kiegészíti Nemes Nagy Ágnes életében közölt életművét. Rokonítja őket az is, hogy mennyire másodlagos szerepet játszik életművükben a keletkezés időrendje. Versbeli megszólalásukat mindezen túl kettős elidegenedés jellemzi: hátralépés a világtól és hátralépés a nyelvből eredő, közvetlen megért(et)éstől. Valószínűleg ezek eredményezik az ismétl(őd)és retorikai alakzatának különböző formáit költészetükben, amelyek szerkezete Nemes Nagy verseiben az anyanyelv, Dickinsonéiban pedig magyar és német kontrollszövegek segítségével mutatható meg.

Mezei Gábor: Az organikus jelenlét poétikája

DOI: 10.62615/It.2024.3.07
PDF

Az organikus jelenlét poétikája Mezei Gábor biopoétikai témájú írásait gyűjti egy könyvbe. A tanulmánykötetek sikerességét – avagy könyvként való olvashatóságát – veszélyeztető széttartás e könyv esetében szerencsés módon nem áll fenn. Éppen ellenkezőleg, nagy erénye a kötetnek, hogy a tanulmányokat egybefűző koncepció kohéziója erős: az irodalmi szövegek, különösen a lírai alkotások vizsgálatának fókuszait a szerző az előszóban pontosan kijelöli, majd az egyes tanulmányokban e szempontok érvényre juttatásával végzi el az irodalmi értelmezéseket.

Hernádi Mária: „Kimondani, s elrejteni”. Kompozíciós formák Nemes Nagy Ágnes költészetében

DOI: 10.62615/It.2024.3.08
PDF

Hernádi Mária neve jól ismert a szakemberek körében, hozzá fűződik A névre szóló állomás. Nemes Nagy Ágnes prózakölteményei című kötet, valamint Nemes Nagy és Lengyel Balázs, illetve Polcz Alaine és Mészöly Miklós levelezésének közreadása. Az IM-könyvek sorozatában most megjelent, „Kimondani, s elrejteni”. Kompozíciós formák Nemes Nagy Ágnes költészetében című könyv e megújuló szakirodalmi kontextushoz szól hozzá, s teszi ezt úgy, hogy már előszavában jelzi: a szerző 2012-es munkája hipotéziseit dolgozza tovább, a kompozíciós elvek tipizálását folytatva.

DOI: 10.62615/It.2024.3.09
PDF

Iván kiváló szónok volt. Végtelenül tudatos a szövegei felépítésében, megszerkesztésében. Ő is azok közé tartozott, akik a konferenciákon elnézést kérnek, hogy idő hiányában a szövegüket megírták, hogy felolvassák, és nem tanulták meg kívülről. Persze vele is előfordult, nem is egyszer, hogy még erre sem volt ideje, csak néhány fontos pont, szövegrész volt letisztázva, és azokat kellett szabadon összekötnie, s a többit rögtönözve, spontánul előadnia, vagy hogy nem sikerült egy szöveget úgy megvágnia, hogy beleférjen az időkeretbe. De ha az egység teljes megkomponálása nem is sikerült, a részek apró retorikai műremekek voltak.